Bemutatkozás
 
IRODALOM
NÉPRAJZ
KULTURÁLIS ANTROPOLÓGIA
TANULMÁNYOK
MEGEMLÉKEZÉSEK
EMLÉKÉLESZTÉS
SZENTI TIBOR KÖNYVEI
AZ OSZK MEK INTERNETEN
Hódmezővásárhely Magyar Örökség-díjas
(Budapest, MTA székház, 2010. június 19.)
Kresz Albert fotóművész képsorozata
Szenti Tiborról 2010. november 24-én,
a hódmezővásárhelyi határban.

Szenti Tibor

 

LENGYEL ALFONZ, A VILÁGPOLGÁR

 

H

atalmas szubtrópusi vihar tört ránk az óceán felől, egy hófehér homokparton. Az eső eleinte függönyszerűen esett, és néhány méternél tovább látni sem lehetett, de az orkán segítségével a vízfüggöny megfordult, majd vízszintesen zúdult ránk. Szinte hallani lehetett, amint napégette bőrünkön dobolt, csakhogy körülöttünk a folyamatos villámlás és fülsüketítő égzöngés közepette, az elemek harca minden mást elnyomott.

Emberöltővel ezelőtt így járt egy magyar ember a saját hazájában, azzal a nagy különbséggel, hogy ő nem természeti, hanem ennél veszélyesebb társadalmi háborút élt át, amelyből hihetetlen lelki és fizikai erőfeszítéssel megszabadult.

Kétezer tizenkettő, július tíz. A floridai Sarasota egy szép lakótelepén, gyönyörű házban él a kilencvenegy éves régész-művészettörténész-muzeológus és szakíró professzor. Az a megtiszteltetés ért, hogy feleségemmel együtt a „Family Room”-ban, a családi szobába kísért, ahol csak családtagokat, és nagyon közeli barátokat fogadnak az amerikaiak. Itt beszélte el életét. Olyan történetet hallottunk, amely három életnek is sok lenne, és a pokol legalsó bugyrából a szellemi elismerés halhatatlanjai közé  emelte.

Nagy Magyarországon, Kárpát-alján, évszázadok óta ruszinföldön állt a nemesi család háza. Alfonzt művelt édesapja indította el a fölemelkedés útján. Angol, német és francia nyelven fiatal kora óta kiválóan ír, beszél és előad. A kínait, amelyben minden szónak legalább négy jelentése van, és ezeket egymástól csak a hangsúly és a kiejtés hangmagassága választja el, megérti és beszéli.

Gödöllőn 1921. október 21-én született. Ludovikát végzett és újdonsült tisztként került a második világháborúba, ahol a Solti-hídfőben súlyosan megsebesült. „Mindszenty adta fel nekem az utolsó kenetet, mert az orvos szerint reggelre meghalok, így megtagadott engem megoperálni” − fogalmazott önéletrajzában.

1948-ban befejezte a jogot, de nem engedték doktorálni, és rövid ideig Pesten, a cérnagyárban géptisztítóként alkalmazták, majd 1973-ban, angol kollégái ajánlatára, Londonban jogi díszdoktorátust kapott, de addig még a magyar táltosfa gyökerénél egyre mélyebbre kellett szállnia az alvilág ártó szellemei közé.

Egyelőre Mindszenty bíboros patronálásával 1948 júliusában a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumban költségvetési előadóként falumúzeumokat szervezett. A főpapot ez év decemberében az ÁVH elfogta. Lengyel Alfonzt 1950-ben a kardinálissal való kapcsolatáért és összeesküvés vádjával tartóztatták le. Középkori kínzásoknak vetették alá, hogy vallja be „bűnét”, és azt az agyrémet, hogy „Mindszentyvel, a főnököm, és az akkori belügyminiszter Kádár Jánossal és Josip Broz  Titoval Sztálin ellen összeesküdtem” − írta.

Ledöntött testét a lábára hurkolt kötélen fogva, fejjel lefelé, a lépcsőkön emeletekre vonszolták föl. Négyszer, egyenként négyórás, hideg vizes kádban a fejét rendszeresen a víz alá nyomva fojtogatták, hogy fizikailag, idegileg szétzúzzák, és aláírja a saját, valamint a főpap bűnösségét beismerő vallomását, de nem tudták megtörni. Baktay Ervin világhírű India kutatónk − akinek az édesanyja Jawaharlal Nehru rokona volt −, korábban megtanította arra, hogy amikor erre szüksége van, a fájdalomérzékeit ki tudja kapcsolni. Ekkor szintén ez történt. Baktay azt is pontosan megmondta neki, hogy mikor fogják el, és mikor szabadul ki, de erre még várnia kellett.   

Három évi magánzárka fogadta, ahol nem engedték tisztálkodni. A fényből halvány derengés egy kis törhetetlen üvegtéglával fedett lyukon keresztül szivárgott hozzá. Cellájából a küblit is csak hetente egyszer vitték ki. Ennek ürüléktükrében figyelte, hogyan növekedik a szakálla, haja, és ekképpen „ősemberként” miként merül vissza a történelem mélyére. Tanulmányait magában ismételgetve tartotta meg képzettségét és szellemi erejét. Sztálin halála után abbahagyták a kínzását, és szó szerint száműzték a föld alá, vagyis kivitték a várpalotai rabbányába.

„A börtön első napjától nem volt szabad a nevünket, csak a nyakunkban lévő számunkat mondani, ha a nevünket kérdezték.” – nyilatkozta. Ezen a helyen is három évet töltött vájárként. Talált egy nőstény patkányt, amely megszelídülve társként követte, és egy bányaomláskor a veszélyt menekülve előre jelezte, megmentve az életüket.

„Egy év múlva gázriadó volt” − írta a professzor levelében. − „Az őrök  parancsa ellenére, öten lementünk a bánya mélyére rabtársainkat megmenteni. Én meg azt az őrt is megmentettem, aki − amikor a lábfejem eltört − nem engedett botra, de még a csákányomra sem támaszkodni. A mentési munka alatt szívtam be a gázt, ami megroncsolta a tüdőmet.” Egy kiváló regényíró említi, hogy milyen szörnyű volt föltört lábbal, hadibakancsban végigjárni a háborút. Lengyel Alfonzt gyógyítatlan, törött lábfejjel, támasz nélkül dolgoztatták az aknában.

A hit és Isten közelsége sohasem hagyta el. Lelki szeme megmutatta, hogy egyszer szabadulni fog. A professzor az itteni, különös szentség-kiszolgáltatásról így beszélt:

Minden rab vájár mellett volt egy civil vájár, így mellettem is, aki nekem robbantotta a szenet. A civil bányásznak a rabbányába még a fenekébe is benyúltak, amikor munkára jött. A szent ostyát a bányába, az én civil vájárom élete kockáztatásával, a nyelve alatt csempészte be. A szent ostyát azért tette zsírpapírba, a nyelve alá, mert a nyelvét is ki kellett öltenie, és a nyelve mögé nem láttak.

A latrinát a bánya mélyén, egy bódéba tették, ahol hosszú rúdon ülve végeztük a dolgunkat.” Amikor az áldoztatásra került sor: „Mintha nagydolgunkat végeznénk, a nadrágunkat lehúzva, azon egymás ellőt ültünk, és ha az őr véletlenül benéz, csak imitáltuk, hogy kakálunk. A titkos áldoztatást páter Lakos Endre, a Szegedi Egyetem volt papja végezte, aki szintén velünk volt rab. A szent ostyát parányi darabokra törve, a latrinán adta be nekünk.

 Együtt dolgoztam a bányában egy Tibetből, a kommunista Mao-ék által kidobott magyarral, így került a mi rabbányánkba. Ő tanított kínai nyelvre engem, valamint a különböző tibeti buddhista szektákra.”

Ebben az embertelen világban micsoda furfangot és elszántságot nyújtott a Teremtő, jelezve, hogy nem hagyta őket magukra.

1956 szeptemberében szabadult. A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Múzeumába Kardos László gondoskodásával főelőadónak nevezték ki. A forradalom kitörésekor innen ment a Rádió épületéhez harcolni. A tűzszünetet arra használta föl, hogy megalapította a Keresztény Világnézetű Magyar Politikai Foglyok Szövetségét. Közben Mindszenti megbízásából egy pappal együtt, az Actio Catholika ujjászervezésén is dolgozott.

A történelem sem bírta lankadásra. A november 4-i szovjet tankinvázió ráébresztette, hogy menekülnie kell. 1956 karácsonyán vízbe esve és agyonfagyva érkezett Ausztriába. Itt ismét ismerős katolikus pap segítette. Ő − Bing Crosbynak, az Oscar-díjas színész-énekes anyagi támogatásának köszönhetően − kimentette Kaliforniába. Tanulni akart, és hogy doktorálni a Sorbonne-ra mehessen, San Joséban, az Oak Hill Memorial Parkban sírásóként, hétvégeken pedig iskolatakarítóként dolgozott.  

Az a szinte hihetetlen szorgalom és küzdelem, amely benne munkált, és mindvégig maga előtt láttatta a célt, győzelemre vitte. „Hét hónap múlva már egyetemre jártam és művészettörténész szakon két év alatt Bachelor és Master Degree-t szereztem” − fogalmazta. A Sorbonneon a „Művészettörténeti és Régészeti Intézetben Summa cum Laude doktoráltam” − folytatta. A Párizsban szerzett ismeretek végre megnyitották előtte az esélyek és kibontakozások kapuját.

Vallomásában többek között ezt nyilatkozta: „...Picassót kérdeztem a Sorbonneon kapott doktorátusom után, hallgatója voltam ugyanis az "Ecole du Louvre"-nak, és muzeologiai certificatot (tanúsítványt) is szereztem. Ekkor volt Picasso nagy kiállítása Párizsban. Amikor a festő megtudta, hogy magyar menekült vagyok, meghajtotta magát és közölte velem, hogy a Szovjetunió brutális támadása miatt lépett ki a kommunista pártból.”

A professzor alábbi nyilatkozatából kiderül, hogy politikai ítélete nem függ össze emberséges beállítottságával: „Amikor a Shanghai Rádió és TV megkérdezte tőlem, hogy gondolom-e azt, hogy Nagy Imre és Deng Xiopong hasonlók voltak, akkor én azt válaszoltam, hogy "az lehet, hogy mint kommunisták hasonlók voltak, de Nagy Imre nem lövetett a diákokra."”

A Keresztény Világnézetű Magyar Politikai Foglyok Szövetségének okmányát Amerikába is magával vitte, majd az itt létrejött Volt Magyar Politikai Foglyok Világszövetségével összeolvasztották, és ennek később az elnökévé választották.

„Tanítottam Párizsban, Heidelbergben, Kínában és Amerika különböző egyetemein, a Michigan, New York Akadémián, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Köztestületének is választott tagja lettem” − folytatta önéletrajzában.

Még az édesapja ösztönözte, hogy foglalkozzon Kínával, mert ennek a hatalmas birodalomnak hamarosan jelentős beleszólása lesz a világ dolgaiba. Lengyel Alfonz ezt bölcsen megfogadta és Kína felé fordult, talán nem is remélve, hogy hamarosan a világ egyik legjobb sinológusává válik. 1980-ban meghívták, legyen tagja egy amerikai oktatási küldöttségnek. Ennek az volt a célja, hogy segítsen a kulturális forradalomban tönkretett Kína modernizálásában.

Lengyel Alfonz később „a Fudan Egyetemen, Shanghaiban segített megalapítani a Muzeológiai Intézetet és Advisory (tanácsadó) Professzor rangot kapott. A Xi’an Jiaotong Egyetemen Consulting (tanácsadó) Professzor címet szerzett, és régészeti iskolát alapított.” − írta róla egy tudósítója. Ezt követően Kínában „minden nyáron, 2009-ig speciális szemináriumot tartottam, és ásatásokat vezettem” − közölte életrajzában. „Xiʼan-ban, az Amerikába elfogadott két kurzust tanítok: a "Terepásás elemei"-t (Field Work) és "Kínai kultúrtörténet"-et.  

„Én a Reagan által szervezett National Forum for Excellence in Education-nak voltam tagja. Később Reagan kinevezett a Belügyminisztérium alatt lévő Nemzeti Parkok régész tanácsnokának, amely tisztséget 1987−1991 között töltöttem be. Amikor lejárt az elnöksége, az idős Bush lett az elnök. Ő a Belügyminisztérium "Advisory Board"-ját (Tanácsadó Testületét) meghívta a Fehér Házba, a feleségekkel együtt. Ez látható azon a képen, amelyet emlékként őrzök.

Amikor az Államokba visszatértem, a Fehér Házban kijelentettem, hogy az fogja vezetni a 21. század gazdaságát, aki jó viszonyra törekszik Kínával, és kinevettek. Ma pedig ezt szajkózzák, de a nevemet persze nem említik” – „mondta ezt Lengyel Alfonz, aki már régóta szorgalmazza Amerika és Kína közeledését, sőt sok magyar politikust és a Fidesz vezetőségét is kérte, hogy Sanghaiban létesítsenek Collegium Hungaricumot, hiszen ez a város most Kínában a gazdasági és politikai élet központja” − fogalmazta az interjú szerzője.

Lengyel professzor a kulturális élet támogatását sem hagyta abba, de hatalmas lendülettel fordult a régészet felé. 1968-ban, a Smithsonian Institutions képviselőjeként, a késő római kor egyik fővárosában, Sirmiumban, majd a Siena környéki etruszk és középkori, továbbá az UNESCO program egyik vezetőjeként Karthágóban vizsgálatokat vezetett. Itt megtalálta azt a római falat, amelyet a vandálok romboltak le. Lengyel Alfonz az ICOM/UNESCO-nak is tagja.  

A másik, számára föltett kérdésre válaszolva elmondta, hogy „az én életem nem kalandos, hanem részben tragikus, részben tele volt akadályokkal. Az én diákjaim megértették, hogy a régészet az nem egy szerencsevadászat, hanem a történelmi tudásunk igazolása vagy kijavítása.” Bevallása szerint, azért lett művészettörténész, régész és muzeológus, mert „...amikor a földből valamit kiemelek, az régészet, ha kiértékelem és a történelem igazolására előadom, akkor történelem vagy művészettörténelem, és amikor kiállítom, az muzeológia.”

„Ázsiában csak három magyarnak van emléktáblája” − folytatta elbeszélését. Ezek: „Kőrössy Csoma Sándor, Sir. Stein Aurel, és Lengyel Alfonz. Kínában a Xiʼan repülőtere közelében épült Jing Di császárról elnevezett múzeum falán, egy nagy réztáblán van megörökítve az én, és az általam alapított: Sino-American Field School of Archaeology, vagyis a Kínai-Amerikai Régészeti Intézet neve.”

Jelenleg a Sarasota Arts Councilban, a Ringling Museum of Art Ázsia részlegének képviselője vagyok. A Sarasotai Régészeti Society és a US-China Peoples Friendship Association Igazgatósági Tanácsának is tagja vagyok.  2012 júliusától a Floridai Manatee County Historical Preservation Board, magyarul: a Történelmi Megőrzési Tanács − tagja vagyok. 2006-ban az American Biographical Institute "Az Év Embere" címet adományozta.

Kínai feleségem − aki most Kínában professzora a "Nanjing University of Finances and Economy"-nak − Business Communication-t  tanít.”

*


            Hozzávetőleg ennyit tudtam meg Lengyel Alfonzról, erről a különös, kiváló és tehetséges magyar-amerikai, valamint elkötelezett „kínai” emberről, mielőtt személyesen megismertem, és az interneten lévő intrjúit, továbbá saját írásait elolvastam. Ezt követően adódott a szerencse, hogy sarasotai házában kétszer fogadott, és tegező formára váltottunk. Előbb négy, másodszor három órán keresztül már zömében szakmai munkásságáról, valamint fölfedezéseinek eredményeiről beszélgettünk, később leveleztünk, amelyek tartalma különösen hazánkban alig, vagy szinte ismeretlenek.

Kínában a régészet jóformán a kincsszerzés szintjén állt, amikor Lengyel Alfonz ide érkezett. Kutató vizsgálatok híján, a véletlenül talált leleteket kiásták és bevitték a múzeumokba. Ha tetszetős volt, kiállították. Ma már a legutolsó technikával dolgoznak.

Kiderült, hogy „Kínában a Múzeumok nem ásnak. 1980-ban csak kiöregedett kb. 700 régészük volt, és gyorstalpalóval képezték az utánpótlást. Majd megnyitották a nagy ( "Kulcs") Egyetemeken  a régészeti szakot. Xiʼanban az én Régészeti Kézikönyvemet fordították le kínaira, és azt használták. Most már, 30 év után, külföldön is tanult, kiváló régészeik vannak, akik a legutolsó módszerek szerint dolgoznak. Minden tartománynak, nagyobb önálló városnak, és a Tudományos Akadémiának saját Régészeti Intézete van.  Ilyen hálózata Amerikának sincsen. Kezdetben a kínaiak még "grid"-et (hálózatot) sem használtak, és azt sem jelezték, hogy a tárgyat milyen mélységben találták” − írta levelében.

Beszélgetésünk során elsőnek említettem neki dr. Horváth Ferenc szegedi kiváló régésznek a Hódmezővásárhely melletti Gorzsa−cukor-majori neolitikus tellen végzett ásatásainak egyik nagyon fontos eredményét. A Kr. e. V-IV évezred fordulójáról származó lakódomb agyagfallal volt körülvéve, ahogy a Gilgames eposzban Ur várost téglával kerítették.

Lengyel Alfonz elmondta:

„Kínában is a IV-III. évezredtől folyamatosan ismert a jelenség, több időszakban, egészen a Kínai Nagyfal építésének befejezéséig. A Kínai Nagyfal azonban nem úgy kerítette be Xiʼant, mint Ur várost a fala. De ezt a Qin periódustól a Ming-ig  állandóan építették. Jelenleg még kutatnak a fal részei után, de 3000 mérföld hosszú részt már felfedeztek. 

A kínai ókorban már a városokat fallal vették körül. Ezeket később erődítésre is megváltoztatták, de ennek semmi köze sincsen a Nagy Falhoz, mert annak Kínát az északról támadó nomádok ellen  kellet volna megvédenie, de nem mindig sikerült. Xiʼan-nak megvolt a saját maga városfala.”

− Életrajzodban említetted, hogy a neolitikumból is végeztél ásatást. A föltárás eredményére mi volt a legjellemzőbb?

„A neolitikumban találtunk egy nagy központi ház körül épített kisseb, egyszobás, de még két szobás házakat is. Ezek a földben voltak besüllyesztve. Az egyszobás ház közepén volt egy tűzhely, ahol főztek és égették ki az agyagedényeiket is. A középen lévő nagy ház a közösségé volt, amelyet raktárnak használtak. Íjakat, kőbaltákat, különböző anyagokból készült késeket, halászati tárgyakat stb. találtunk. Igen érdekes tárgy volt egy edény, amibe betették a halott bébiket, és a ház padlója alá temették. Az, hogy mindenütt a neolitikumban hasonlatosság van, annak semmi köze sincsen a magyarokhoz, de a kínaiakhoz sem.  

Ajánlom, hogy az Interneten nézd meg a "Banpo Village"-t. Ugyanolyan két neolitikus közösséget találtunk.”

− Budapesten is bemutatták a kínai „agyaghadsereg” néhány eredeti darabját. A föltáráshoz volt-e közötök, kérdeztem levélben?

„Mi néha besegítettünk az Institute (Régészeti Intézet) ásatásaiba, de ők ásták ki a 7000 agyagkatonát, nem az én diákjaim. Mi csak a Han Jing Di sírja melletti kisebb, mezítelen agyag katonáiból kb. 300-at ástunk ki. Eredetileg ezek selyem uniformisba voltak öltöztetve. Mi tehát a Qin Shi Huang (Kína első császára) sírja közelében lévő kincses kamrát ástuk ki, és azok között találtuk a rablók által széttört agyagkatonákat. Így, mi azt a néhány Qin Shi Huang katonát ástuk ki egyedül, a csoportommal. Meg két Yangshao korból való prehistoric korszakbeli falut is kiástunk, és nagyon sok Han és Tang sírt” − írta. 

De nemcsak az első kínai császárnak volt agyaghadserege. „Azután sokáig minden császárnak volt nemzeti agyagsereg-katonája. Előtte, hogy őrizzék a császárt a másvilágon, sok katonát megöltek. Konfucius kifogásolta ezt a szokást, mert katonákra szüksége volt Kínának. Így határoztak, hogy szimbolikusan agyag katonák fogják őrizni a sírt.” − írta életrajzában.

Áttérve a kínai közreműködésre, a következőket tudtam meg:

„A kínai Xiʼanban a Shaanxi Tartomány Régészeti Intézetével dolgoztam együtt. Ők tették nekem lehetővé, hogy a leleteket a kőkorszaktól a Tang császárság végéig megismerhessem. Így áshattam diákjaimmal ezekből a történelmi időkből származó területeken, és a józan belátásukat tükrözte, hogy nem állítottak rá csak egy periódusra és kutatási területre.”

Ennek köszönheti, hogy alaposan megismerhette a kínai történelmet, művészetet és életmódot. A kínaiak a hétezer agyagfigura kiásása után megtalálták a földalatti hadsereg másik felét is, de ekkor az ásatásokat leállítatták. Az volt az alig vitatható álláspontjuk, hogy az újabb hétezer szobor kiásása, restaurálása, lefedése és folyamatos gondozása már nem hoz újabb értéket, és az érdeklődőket sem vonzza tovább.

„Én Kínában két különböző dolgot indítottam be, illetve segítettem. Shanghai-ban a Fudan Egytemen a Muzeologia Master Programot, és a Muzeologiai Intézetet. Ezek nem ástak,  de a többi múzeumok sem. Én csak javasoltam, hogy a Master Degree programjukban vegyenek föl tárgyat az ásatási technikából. Ezt betették, de csak azért, hogy erről is mint "Mester Szakról" ők is valamit tudjanak.

Xiʼanban a Sino-American Field School of Archaeology-t segítettem. (SAFSA) Ezt 21 évig vezettem fizetés nélkül, és 2009-ben átadtam az University of California, Los Angles, Kotzen Institute of Archaeology-nak. Az átadási ünnepélyen a Tartomány kiküldötte bejelentette, hogy dr. Lengyel Alfonz "pionír" munkája adta nekik az ötletet, hogy a Régészeti Intézetükön belül felállítsanak a  külföldi egyetemisták részére egy hasonló programot, mint a SAFSA.”

Lengyel Alfonz másik nagy kutatási területe a római kor volt. Feleségemmel 1979 kora őszén jártunk Tunisz mellett, és megnéztük Antonius fürdőjének maradványait, majd a punok fővárosát, Karthágó romjait.

„Karthágóban altalaj vizsgálattal készítettem elő az ásatási helyet, a különböző nemzeti csoportoknak, vagyis azok ástak. Én végeztem a falvizsgálatot, amelyből megállapítottam, hogy a rómaiak nem rombolták le Karthágót. Az altalaj vizsgálatra a Bradford-i Egyetem Atomfizikai Intézte által készített készülékkel, az általuk kiküldött asszisztenssel végeztem. (Bradford az UK Yorkshire Tartományának fővárosa, ahol a bátyámnak volt a haláláig az ügyvédi irodája.) 

Karthágóban sehol sem találtunk a föld alatt sót. A kathágói házakat is felhasználták a rómaiak, és átriumot építettek hozzá. Hangsúlyozom, tehát, nem rombolták le Karthágót, ahogy mi azt az iskolában tanultuk” − fogalmazta, hogy ti. a rómaiak által, Cato szenátornak gyakori intésére a földdel tették egyenlővé, fölszántották és besózták volna.

Többek között a következő terepet készítettem elő, amit az egyik amerikai csoport, az University of Michigan, Ann Arbor, Michigan ásta ki. Ekkor többek között föltárult a mintegy két méter széles és mély gödör, amelynek közepén faragott kövekből emelt, óriási férfi nemi szerv meredt az ég felé, mint a termékenység egyik szimbóluma. Körülötte egykor tűz égett. Itt Karthágó istenének, Tanitnak áldoztak, hogy jobb termés legyen. Az anyák könyörgő ajándékként, az izzó parázsba hajigálták élő csecsemőiket. A föltárás dobozszámra hozta elő a megégett csontmaradványokat.”

A sors nem akarta, hogy a régészt a föltárás szomorúsága lengje körül. Egy csillagfényes éjszaka Lengyel Alfonz kiment a romok közé, leült és elgondolkodott. Ekkor a sötétségből megjelent előtte egy hófehér lepelbe öltözött berber nő, akinek csak igéző szeme látszott ki fedett arcából. Párizsban tanult, volt egy kisfia, de magányosan élt. A két embert ez az éjszaka közel hozta egymáshoz, és sokáig tartó mély kötődés fűzte őket össze, de be nem teljesült érzelem maradt.

„A saria vallásjog törvénye szerint megfenyegették. Mivel 29 éves korára özvegy lett, e fiú volt a kisbabája, így soha férjhez nem mehet, de nem is szeretkezhet senkivel. Csak akkor mehetett volna férjhez − akkor is  csak a  férje fiú testvéréhez −, ha lánya lett volna. Őt egy nagytiszteletet élvező újságszerkesztőnek ismerték, ezért ne gondoljon arra, hogy ehhez az amerikaihoz férjhez menjen, mert ha megszegi, mindkettőjüket szurokban fogjak megégetni” − írta történetükről Lengyel Alfonz.

A professzor szobájának egyik gyöngyszeme az a fotó, amelyik a berber újságszerkesztő nőt ábrázolja, amint a fekete „nikábbal” takart és belőle előcsillanó, titokzatos szemeket őrzi.

A római késő korban „Sirmiumban Nagy Konstantin Császár palotáját ástuk ki. Amikor lementünk a föld színéről, lassan átértünk a középkori részen, és legalább száz felnégyelt (kivégzett) csontvázat találtunk.  Vak Béla  végeztette ki őket. A politikai rendőrök kértek, hogy gyorsan szedjük fel a csontokat, mert a nép azt hiszi, hogy ők ölték meg azokat” − mondta el a professzor a különös történetet.

Beszélgetésünk itt váltott át a magyarság őstörténetére. Röpködtek a tanult és olvasott évszámok, földrajzi térségek, valamint a rokon- és szomszédnépek nevei. Turáni-alföld: Dél-Ural, Kaszpi-tenger, Aral-tó, Tien-san hegység térsége, Baskiria, a Kaukázusi térség a Kubán folyótól délre, a Volga-mente, az Ural-hegység délnyugati része, Levédia: a Don, Donyec és Azovi-tenger között, majd innen Etelköz, a belső-ázsiai szakrális vérszerződés hagyományának magyar vonatkozású megismétlő helye. A magyarság két ága: a Kaukázustól dél felől észak felé terjedő, magyarul beszélő szabir-hun csoport, és a törökül beszélő onogur-türk törzsek állítólag Etelközben találkozhattak.

Ebben a sok nevet és térséget fölsoroló, évszázadokat, néptöredékeket és kultúrákat magába foglaló szókincsben minduntalan föltűt László Gyula kettős honfoglalás elmélete, valamint Padányi Viktor: „Dentu-Magyaria” c. könyve, amelynek egyes részeiről László Gyula értékelve beszélt. Szóváltásunk közben kirajzolódott a „Magna Hungarya” fogalma. Hol lehetett a magyarság valódi őshazája? Lengyel Alfonz a fölsoroltakat állomáshelyeknek tekinti, és meggyőződése, hogy az őshazánk jóval keletebbre volt: a Tuva, Xinjiang, Altaj, Kazah délkeleti része, Uyguria, Tien-san jókora területén, ahol kialakultak és ahonnan elindultak a lovas-nomád népek nyugat felé.

Egymástól függetlenül, két  kedves barátom, az elmúlt két évtizedben magányos expedíciókon járt Belső-Ázsiában. Kunkovács László − aki magát „vizuális antropológiai” fotóművésznek nevezi −, és Eifert János, mindketten világhírű, sok könyves és szakmai tanulmányokat írt fotóművészek. Kunkovács Dél-Szibériát és a Nyugat-Mongóliában élő török jellegű népeket is kutatta, de eljutott Kínába, és fotózott Tibetben is. Eifert János kétszer is volt Kínában, és a több országot nagysikerrel bejárt, Uyguriában készített fotói tovább növelték hírnevét. Elbeszélte, hogy az uygurok testvérként fogadták, és ismerték a magyarok Ázsiából való származását. (Hasonló tapasztalatunk volt 1983-ban, Üzbegisztánban. Szamarkandban Eifert szintén fotózott.) A két kiváló művész-kutató hazahozott több kiállításnyi fotóanyaga, és a terepmunkán szerzett emberi tapasztalata részben alátámasztja Lengyel Alfonz professzornak az őshazával kapcsolatos állítását, bár ő erről a következőket írta:

„Kevés Uygur kollégával találkoztam, vagy más intellectualissal, aki tudta, vagy gondolta, hogy rokonok a magyarokkal. Jelenleg a vallásuk muzulmán és a nyelvük közel áll az arabokhoz. Úgy is írnak. Én kapkodtam a fejemet, mert amikor az utcán sétáltam, azt hittem, hogy Tunéziában vagyok” − írta vázlatos fogalmazásom alapján. − „Ahol az Uygurok laknak, azt Xinjiang-nak írják és nem Hszincsiangnak, azt csak a maradi magyarok, és a Taiwaniak használják. Ismétlem, Kínában most a latin átírás: a PINYIN a hivatalos, és nem a WADE-Gill, ahogy a magyarok még mindig írják a kínai neveket” − fejezte be a történetet.

Itt megemlítettem, hogy amikor Közép-Ázsiában voltunk, Bukharában, az egyik mecset bejárata fölött találkoztunk a mondabeli „szemrug” madárral, amely „fiókáit megeszi, de ha 45 kicsinyét megmented, talán a föld tetejére kijuttat, vagyis az emberi felsőbb világba visz” − ahogy ezt Dallos Edina egy tatár történetből kimutatta. („Természetfölötti szereplők  tatár varázsmesékben”. ELTE, doktori disszertáció, 2005.) Az, hogy az egykori Selyemút egyik településén, az iszlám fontos iskolavárosában is ismert, sőt az iszlám megszokott geometrikus ábrázolásától eltérő, figurális ábrázolást egy mecset kapuján megtűrtek, azt jelzi, hogy bár itt is, mint ahogy Közép-Ázsia jelentős területén, áttértek ugyan a mohamedán hitre, de sokat megtartották ősi hagyományaikból is.

A szemrug madárnak az alvilágból felvilágba történő embermentése nagyon hasonlatos a magyar „Fehérlófia” népmesének egyik részletéhez, ahol griffmadár végzi ugyanezt a föladatot, azzal a különbséggel, hogy szolgálatáért repülés közben megeszi az utas végtagjait, amelyek a küldetés végén visszanőnek.

A török jellegű rokonnépek iszlám hitre való térése sem hozta magával azt, hogy a rokonság tudatától eltávolodtak, és folklórjukban ne őrizték volna meg korábbi hagyományaik egyes elemeit. Amikor Szamarkand csodálatos nekropoliszában fotóztam, egy idős asszony árnyékként jött utánam. Minden lefotózott sírt körbe simogatott, majd a két tenyerével az arcát is végigsimította, hogy a fotóval elvitt szellemet visszahozza, és békét teremtsen a holtnak. Ez is iszlám előtti, archaikus, talán samanisztikus jellegű cselekedetre utalt.

Amikor továbbutaztunk Szibériába, Irkutzkban, a Bajkál-tó partján találkoztunk burját-mongolokkal. E helyen kevés időt töltöttünk ahhoz, hogy mai kultúrájukat bővebben megismerjük, de az biztos, hogy itt, az egykori Selyemút ezen részén is testvéri szeretettel fogadtak. Mint tudjuk, náluk területi foltokban máig él a samanizmus.

Ezekből a tapasztalatokból érzékelhető, hogy bár másfél évezred választ el bennünket egymástól, azon a nagy területen, ahol a lovas-nomád népek végigvonultak, így például burját földön a hunok, mindenütt felfedezhető az ősmagyarokra is jellemző szokás, hagyomány egy-egy csökevénye.

Ennél azonban sokkal fontosabb az, hogy antropológiailag, genetikailag és biológiailag mennyire függünk össze? Arról nincs tudomásom, hogy volt-e, és milyen eredménnyel zárult olyan DNS-vizsgálat, amely jelentős számú, témánk esetében értékelhető egyedi mintát érintett volna. Az viszont ismert, hogy a vércsoport vizsgálatok során megállapították: a török és mongol típusú alrasszok és a magyarok esetében, a legnagyobb egyezés mutatható ki, nagyobb, mint a finnugor népekkel kapcsolatban. Ez az ázsiai népkeveredés mutatója is, és jelzi, hogy vallásainktól, társadalmi különbségeinktől függetlenül, közünk van egymáshoz!

Nem szánva további kitérőnek, hanem magyarázatként, a népek keveredéséből származó kultúrák megértéséhez, hivatkoznom kell a Magyar Nemzeti Múzeumban, több világhírű gyűjteményből származó, 2009. március 24-én megnyílt szkíta aranykincseket bemutató tárlatra, és ennek katalógusában Fodor Istvánnak írt kiváló tanulmányára, amelyben válaszol arra, kik voltak a szkíták, és mennyire van közünk hozzájuk? A kiállított anyag a tuvai leletektől a mai Németországban talált kincsekig óriási földrajzi területet és mintegy másfélezer éves szkíta történelmet ölelt föl.

Világossá vált, amit ettől függetlenül Lengyel Alfonz is fölismert, hogy a hosszú távolság és idő dimenziójában ezek a népek fokozatosan keveredtek, fejlődtek, átalakultak, magukba olvasztva civilizációk, kultúrák és népességi alrasszok genetikai állományát. Attól kezdve, hogy a szkíták elérték a Fekete- és Azovi-tenger térségét, az ott már kialakult görög városok hellenisztikus hagyományait, főleg a fémművességet, szimbolikát és ornamentikát részben beolvasztották a saját, hozott kultúrájukba, majd ahogy haladtak északnyugat felé, és a mai német területekig értek, már a szarvas motívum mellett a hal is megjelent.

Mi magyarok, az ős lovas-nomád népek kialakulásának területéről szintén hosszú idő- tér- és emberanyag változáson mentünk keresztül, beolvasztva, vagy átvéve nyeli és mitológiai elemeket. Az a „magyarság”, amely elindult Belső-Ázsiából, már nem azonos azzal, amelyik Árpád vezetésével megérkezett a Kárpát-medencébe. Minden téren rengeteget gazdagodtunk, ráébredve arra, amit később Szent István királyunk a fiának hagyott „Intelmei”-ben fogalmazott meg, hogy minden befogadott idegen érték gyarapítja népünket.  

Bartucz Lajos szegedi antropológus professzor (1885−1966) „A praehistorikus trepanáció és orvostörténeti vonatkozású sírleletek. Palaeopathologia, 3 (Országos Orvostörténeti Könyvtár kiadványa, Medicina, Budapest, 1966.)” c. monográfiájában, a honfoglaló sírok csontleleteiben négy nagyobb alrasszt és megannyi al-alrasszt különböztetett meg. Nem szégyen az, hogy mi a „halszagú atyafiságtól”, a finnugoroktól is kaptunk sok kulturális örökséget, ahogy büszkék vagyunk az őstörök, lovas-nomád jellegű származási értékeinkre; és arra a népességre, amely ezerszáz éve hazát talált a Kárpát-medencében, folyamatosan máig keveredik, és változik majd a jövőben is.

Lengyel Alfonz elbeszélte, hogy a közép-ázsiai lovas-nomád térségben már feltűnik a szarvas, amely Kínában is megtalálható, és a fehér ló motívuma. „Azoknak a szarvas képeknek, amiket viszont nálam láttál a falon, semmi köze sincsen a csodaszarvashoz. A szarvas tetszett nekik, és stilizálva, díszítő elemnek rátették a háztetőn futó bordák végén lévő korongokra. De sok  városban és faluban  Kína  nomád volt, és a mai nomád területen csodaszarvas szobrokat állítottak. Említettem, hogy az "Oroqen"-ek egy része a csoda szarvastól és a másik része a fehér lótól származtatja magát” − magyarázta.   

„Az Oroqenek Kínában még törzsi életet élnek, Kína Északkeleti erdőségeiben. Egy részük letelepedett, és nemrégen egy várost is alapítottak kb. 100 házzal. Van nekik múzeumuk is. Annak az igazgatója egy nő, aki jól tud angolul. Az önkormányzatuk szerette volna az anyaguk egy részét a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Múzeumában kiállítani. A kiállítással  való kiadások fizetését is vállalták volna,  de a magyar múzeumot nem érdekelte.”  

Beszélgetésünkben, majd levelezésünkben itt következett az a részlet, hogy a turulmadár „csak” Levédiában jelentkezett először − ezt 820 és 997 közé teszik −, amely a magyarság máig elfogadott, értékes motívuma, és amelyet a honfoglalás előtt vettünk át.

 A madár, amelyik álmában − más változatban halálában − megtermékenyít, és a tőle származó utód egy nép, vagy nemzet vezérévé válik, egészen az óegyiptomi Izis−Ozirisz legendáig vezethető vissza, és több kultúrában föllelhető. Mitől válhatott magyar motívummá is? Ez a sólyom valószínű, hogy az altáji harci sólyom, később és nyugatabbra a kerecsensólyom több lovas-nomád népnél ismert vadászmadár volt, ezért mi is befogadhattuk és „magyarítottuk”. Így alakult, változott nemcsak a turullegenda, hanem az egész történelmünk és emberállományunk.  

Amikor Kunkovács László végigfotózta az Altájtól − ahol éjszaka, alvás közben kirabolták és elvitték a fotófelszerelését, de görbe késükkel nem vágták el a nyakát − a Kárpátok erdélyi koszorújáig terjedő sztyeppét, megtalálta az általa „kőembereknek” nevezett idolokat, amelyek szintén másfél évezredet ívelnek át, és mire Ukrajnába érnek, már nevükben is „kunbabákká” változnak. Jelzik, hogy a lovas-nomádok egykori törzsi elöljárói, vezérek és amazonok voltak, mivel nőfigurák is léteznek köztük. A Kínai Nagyfal árnyékában valamikor, valamelyik törzs emléket állított elhalt elöljárójának. Ettől kezdve ezeket a szobrokat faragták, és a leírt területen, az óriási sztyeppén áthaladó különféle törzsek, népek a szokást átvették, majd alkalmazták.

Lengyel Alfonz végezetül szintén a meglehetősen ismeretlen kínai-magyar történelmi kapcsolatokról beszélt. Amikor „segítettünk kiásni a Kína első császárjának kincses kamráját, aki a Nagy Falat kezdte építeni a hunok (xiongnu) − és a kínai kollégáim szerint azok unokatestvérei, a magyarok (xunyali) ellen, nevetve mondták nekem, hogy a kincses tárat féltve, ellenetek építette a császár a Nagy Falat, és most te, mint amerikai-magyar idejöttél, és a féltve őrzött kincses kamráját kiástad.” Majd a professzor még hozzátette: „...ahogy a világon mindenütt szokás volt, a kínai kincseket ebből a síregyüttesből is régen kirabolták és nyoma veszett.”

A Selyemút, maga a hosszú és elágazó úton való folyamatos oda-visszakereskedést az évszázadok során óriási ember- és kultúrakeveredést okozott. Lengyel Alfonz a következőket beszélte el, és írta le levelében:

„A kereskedők  a "Silk Road"-on (Selyemúton) egészen a római birodalomig jöttek be Kínába, amit egyes kereskedők sírjaiban meg lehet találni, azon leleteket amiket Kínától Konstantinápolyig hoztak Kínába.”

− Hogyan értelmezzük ezt? − Kérdeztem.  Így válaszolt:

„A kínaiaknak a Han császárságtól van történelmi regisztrálásuk. Így bizonyítva van, hogy a rómaiak még legátust is küldtek a Han periódusban Kínába. Az nem derült ki pontosan, hogy mikor. A Han periódus Krisztus előtt  206-tól Krisztus után 220-ig tartott.

A Selyemúton Kínából Konstantinápolyig a kínai kereskedők, onnan pedig Xiʼan-ig mindenféle kereskedők jöttek Kínába, azokból a közösségekből, ahol a Selyemút áthaladt. Volt, akinek nemcsak irodája, hanem raktára is volt Xiʼan-ban, és ott is halt meg. Mivel  föld alá épített sírt  csak császár és környezete kaphatott, vagy aki magas rangú katona és civil volt, így kereskedelmi érdemeiért a császár idegeneknek is  magas címeket ajándékozhatott, hogy magas stílusú temetést kaphasson, és ne csak belökjék egy gödörbe. Egy ilyet találtunk Xiʼan-ban. Az illető műgyűjtő is volt, és a sírjában különböző tárgyakat találtunk, amit a Selyemút változó kultúráiban összegyűjtött. Tehát senki sem mondta őt sumérnak, mint, ahogy a magyarok azonnal azt mondják, ha valaki sírjában sumer tárgyat találnak. Ez a kereskedő a késő római korból, Konstantinápolyból való volt. A késő római birodalomban Konstantinápoly Róma egyik fővárosa volt.

Ezek a föld alá épített sírok, vagy paloták voltak, vagy csak kisebb épített sírok. A felszínen lévő bejárat után jött egy lejtős korridor (folyosó), ami a föld alá vezetett. A lejtős korridor végén jobbról és balról egy szoba volt. Ezután vízszintesen a korridor folytatódott, és annak végén egy ajtón keresztül értük el azt a szobát, ahol egy szarkofágban volt a holttest. Az előző szobákban pedig mindenféle tárgyakat lehetett találni. Néhánynál a korridor teljes hosszában freskót találtunk. Néhánynál az alapozás pontosan olyan volt, mint a római freskóknál. De volt sok olyan is, amit közvetlenül a téglára festettek.”

− A „Pioner voltam Kínában” című tanulmányodban a következőket olvastam:

„Az egyik kollégám egy Han sírban nem messze, ahol mi dolgoztunk, talált "Szexuális tárgyakat", amiket a császári háremben használtak. Együtt dolgoztuk ki több cikkben "Taoista sexualis manual" címmel, amit én az ICOM/COFOM közgyűlésén Seoulban, Dél-Koreában, 2004-ben előadtam.”

− Miről szólt ez a munkátok? − Kérdeztem, mire ezt a választ kaptam:

„Először is helyesbítek: A cikk és előadásom nem "Taoista szexualis manual" volt, mert azt az ókorban már megírták, hanem  angolul: "Chinese Sexual Paraphernalia". Ez magyarul: "Kínai Sexuális kellékek". Kínának 48 féle, különböző nemzetiségi csoportja van. Amit mi találtunk, azok mű férfi nemi szervek voltak: fából, vagy csontból faragva. Egyes hímtagok kettősek voltak, hogy két nő tudta egyszerre használni. Ezt csak császári vagy arisztokraták sírjában lehetett találni. Ezeknek mind háreme volt. Erről én egy 45 perces, képekkel ellátott előadást tartottam, különböző nemzetközi konferenciákon. Itt meg kell érteni a "Daoista (Taoista) Sexualis Code"-ot − abban engem specialistának is neveztek, és én erre igen büszke vagyok −, hogy érthetőek legyenek azok a szexuális darabok. Ebben az interjúban lehetetlen néhány szóval elmondani.”

− A kínaiak régtől ismerték a más népek, nemzetek közötti házassággal szerzett és megkötött békét. Példának említetted a tibeti királyoknak adott Tang hercegnőket:

 „A jegyzeteim szerint, a Tang császár Tai-Zong (Li Shimin − uralkodott 626-649 között) feleségül adta leányát princess (hercegnő) Wen Cheng (Wencheng)-et  a Tibet Királya  Songtsen (Songzan) Gamb-onak. A másik Tang császár Zhong Zong ( Li Xian − uralkodott 684-ben, a lányát adta, Jin Cheng-et, a Tibet királya Chide Zugdan-nak feleségül, hogy béke legyen Tibet és Kína között.”

A másik történet, amiről beszéltünk, „a Western (nyugati) Han időkből való. Valószínűleg Han Emperor Hui Di (Liu Ying: uralkodott Kr. e. 195-288 között) adta a lányát egy hun chieftainhez (törzsfőnökhöz), de lehet, hogy nem Hun (Xiongnu) − amely Pinyinben a hivatalos írás −, hanem Magyar (Xunyali) volt” − jelezte. „A Han Princess (Hercegnő) neve  Wang Zhaojun volt. (Így írják most: "Pinyin" átírásban a kínaiak).” 

Végül az újabb Kárpát-medencén kívüli kínai-magyar kapcsolatról szólva:

 „Elmondtam azt is, hogy  kiástunk egy tömegsírt a Han császár Jing Di (Liu Qi)  (uralkodott Kr. e. 157-141, és meghalt 141-ben), amelyben magyar és hun kivégzett hadifoglyokat  temettek, hogy szolgálják a császárt a másvilágon. Ezt a csontanyagot kellene megvizsgálni, és összehasonlítani az Árpád idejében lévő sírok csontanyagával.

*

 

Az együtt töltött időnk lejárt, de barátságuk és kapcsolatunk tovább folytatódik. Lengyel Alfonz kikísért bennünket a kapu elé, ahol a távozásunk előtt összeölelkeztünk. Szemünkben titkolt könnycsepp csillogott, ugyanúgy, ahogy feleségemmel, az előző nap, az egyik homokparton, a tengertől búcsúztunk. Mindkét hullámverés: az óceáné és az emberi érzelemé a lelkünkben zúg tovább.

*

 

A cikk elolvasása után Lengyel Alfonz örömmel és  köszönettel jóváhagyta a szöveget.

Sarasota−Cumming, 2012. július 27.

*

 

Képek

 

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

 

Képjegyzék

 

1. Lengyel Alfonz professzor háza  előtt feleségemmel és kocsijával

2. Házában a „Family Room”-ban (családi szobában) fogadott bennünket, ahol az amerikaiak csak családtagokat és nagyon közeli barátokat fogadnak
3. Lengyel Alfonz dolgozó szobájában, munka közben
4. Lengyel Alfonz dolgozó szobájában magyarázza egyik fali képét
5. A gránátalmás, szőrhímzéses vásárhelyi terítőnek örült, amelyet tőlünk kapott

6. Dr. Lengyel Alfonz a sorbonnei doktori talárban
7. Reagantól, az USA elnökétől kapott, dedikált portréfotó
8. Reagan szignója és ajánlása
9. A Fehér Ház-i fogadás a kertben lévő lépcsőnél. „Ott vártuk a President Bush és  felesége  helikopterrel, Camp Davisból történő megérkezését. Majd bementünk a Fehér Házba, ahol a fogadásunk volt. Bushék az egész tanácsnoki csoportot, a feleségeikkel együtt fogadták, akiket Reagan kinevezett, és ő mint a Reagan utáni elnök, megerősített. Mellettem a kínai nő a feleségem” − magyarázta a professzor. A fotót az elnök és felesége kézjeggyel látta el
10. „Ezt a képet a Fehér Házban fotózták, amikor Reagan összehozott az akkori kínai miniszterelnökkel, Zhao Ziyanggal, kérvén, engedélyezzék, hogy elvehessem a kínai feleségemet. Évekkel később, amikor Zhao Ziyang  a Tianʼanmen téren a diákok követelése mellé állt, demokráciát adni a népnek, letartóztatták és a még bent lévő Maoisták kidobták a pártból. A néhány éves börtönéből házi őrizetbe került, ahol meghalt. Soha el nem fogadta, hogy megbánta azt, hogy a demokráciát követelő diákok mellé állt.”
11. A Lengyel professzor által vizsgált karthágói falrészletek
12. A Karthágónál megismert tuniszi berber, újságszerkesztő nő, „burkával” fedett arca
13. Lengyel Alfonz dolgozó szobája
14. Szobarészlet kínai műtárgyakkal, Lengyel professzor lakásában
15. „A kereszt,  amit a kommunisták vissza adtak Mindszentynek, amikor házi őrizetbe tették, és a szabadságharc alatt viselte. Mindszenty eredetileg a Camp Kilmerben lévő magyar menekült tábor civil parancsnokának: Haydu K. Györgynek adta, aki őt,  az USA Kormányának kiküldöttjeként az USA Nagykövetségén meglátogatta.  Haydu barátom a halála után a keresztet végrendeletében rám hagyta”
16. Szarvas illusztráció: kínai házcserépdísz motívum, selyemre másolva
17. Szarvas illusztráció: kínai házcserépdísz motívum, selyemre másolva
18. Szobarészlet kínai műtárgyakkal
19. Kínai karikatúra, amely az amerikaiakat figurázza ki, mivel mindenkit kérdeznek. A kínai terrakotta katonát Lengyel professzor kérdezi, asszisztense fotózza
20. Kínai karikatúra: Amerika felfedezésének 500. évfordulóján. A karikaturista azt parodizálta, hogy Kolumbusz hite szerint Kínába megy. A paródia az, hogy amikor a császár megtudta, Kolumbusz hozzá érkezik, rögtön kipucolta a cipőjét, hogy méltóképpen fogadja. Kolumbusz egyébként a Karibi-szigeteket fedezte föl
21. Liao Bing Xioung, a karikatúra festője harminc évig volt a Maoisták börtönében, és még ceruzát sem tarthatott a kezében. Úgy ábrázolta kiszabadulását, hogy majdnem bénán kimászott egy törött vázából. Kiváló művész volt. A szenvedéséért az állam adott neki egy róla elnevezett múzeumot. Lengyel Alfonz professzor segítette a múzeumot megtervezni, és írta a gyűjteményes könyvéhez az előszót
22. Búcsúfelvétel az együtt beszélgetett órák után

 

*

 

(A fotókat részben készítette, részben másolta: Szenti Tibor.

 

 A 7, 8, 12. és 15. képet javította: Tóth József „Füles” fotóművész.)

 

*


Copyright © Szenti Tibor. Minden jog fenntartva!